Ez egy AI által fordított bejegyzés.
A bátorság, hogy elismerjük, mit nem tudunk, és egy thaiföldi történet
- Írás nyelve: Koreai
- •
-
Referencia ország: Minden ország
- •
- Egyéb
0000-00-00 00:00:00
Válasszon nyelvet
A durumis AI által összefoglalt szöveg
- Ez egy visszaemlékezés a szerző 2004-ben a Phuket-i szökőár idején történt önkéntes munkájáról, és arról, hogy hogyan szembesül a féllemmel, hogy elismerje, mit nem tud, és hogyan bánja a hibákat, amelyek ebből adódtak.
- Különösen sajnálja, hogy nem tudta, hogyan juthat el a Rassada Pier-hez, de mégis "igen"-t mondott, és hangsúlyozza, hogy fontos, hogy elismerjük, mit nem tudunk, és pontosan kérdezzünk.
- Emellett a szerző elmondja, hogy megtanulta a thaiföldi emberek barátságát, és hogy le kellene rombolnunk a sztereotípiákat, és őszinte szívvel kellene bánni az emberekkel.
A 2004. december 26-án (helyi idő szerint) Indonéziában bekövetkezett földrengés által kiváltott szökőár elárasztotta Phuket-et (december 25-én). Akkor ott voltam.
Körülbelül öt hónapja voltunk Phuketben, miután otthagytuk a munkánkat, és feleségemmel csomagoltunk, hogy egy kis időt töltsünk a pihenéssel.
\bEkkorra már unalmas volt a lustálkodás, ezért egy búvárüzletben dolgoztam dive masterként, hogy megszerezhessem a SCUBA búvároktató képesítést.
A szökőár miatt \bPhuket nyugati partvidéke, Khao Lak és a Phi Phi szigetek teljesen elpusztultak.
A Phi Phi-n az üdülőhelyek és a forgalmas területek is víz alá kerültek, a sziget pedig olyan állapotba került, mintha a víz elvonulása után visszahúzódna.
A szökőár után néhány nappal a búvárüzlet is károkat szenvedett, és a búvárkodás is leállt, ezért önkéntesekből álló csapatnak segítettem, akik Koreából érkeztek.
Korán reggel telefonált Joy, a Phuket Sunrise Guesthouse (most már nem létezik) tulajdonosa.
Az önkéntes csapat tagjai a vendégházban laktak.
Az volt a baj, hogy nem volt senki, aki vezethetné a pickupot, amelynek a Phi Phi szigetére szállított felszerelést kellett szállítania.
Készen álltam menni, ezért gyorsan elmentem a vendégházhoz, de a csomagok már be voltak pakolva.
Átadtam a kulcsokat, és azt mondták, hogy sürgős, így azonnal elindultam.
Csak azt mondták, hogy a Paradise 2000 (Song Pran) hajóra kell szállítani, így gázra léptem.
Phuketben két hely van, ahonnan lehet Phi Phi-be menni komp hajóval: a Khao Sire kikötő és a Rassada Pier.
Akkoriban azt hittem, hogy csak a Khao Sire kikötő van.
Csak a Khao Sire kikötőt ismertem, ezért oda mentem.
Egy helyi emberek által ismert kanyargós úton vezettem, és a tervezettnél korábban érkeztem a kikötőbe.
De a hajó sehol sem volt. Akkor éreztem, hogy valami nincs rendben.
"Nagy baj van! Basszus!"
Hideg futkosott a gerincemön.
Megpróbáltam felidézni az indulás előtti beszélgetést.
"Tudod, melyik kikötőbe megy a komp?" - kérdezte Joy.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
"Valószínűleg csak egy kikötő van.
De a kikötő neve nem hangzik úgy, mint amit én ismerek...
Talán több név is van ugyanarra a helyre?"
Meg kellett volna kérdeznem.
"Nem, nem tudom." - kellett volna válaszolnom.
De anélkül, hogy tudtam volna, "Igen" - válaszoltam, és beültem a vezetőülésbe.
Még akkor is, ha tudtam volna, meg kellett volna kérdeznem, hogy biztos legyek benne.
Telefonáltam, hogy megkérdezzem a kikötő nevét, és a közeli songthew-k (motorkerékpárok) között megkérdeztem, hol van a Rassada Pier. Akkoriban még nem volt olyan google map szolgáltatás, mint manapság.
Mindenki meg akart segíteni, integettek, és maguk között idegeskedtek.
Akkoriban egy fiatalember lépett előre, és azt mondta: "Kövess!" majd beindította a motorkerékpárját.
Utána mentem.
Őrülten nyomtam a gázt, kanyargós utcákon keresztül vezettem, és
végül 5 perccel késettünk a Rassada Pierre.
A hajó és az emberek vártak, és amint megérkeztem, a segítők és a hajó legénysége azonnal odaszaladt, hogy kipakolják a csomagokat.
Sikerült időben megérkezni, de nagyon idegesen vezettem.
Mikor kiszálltam az autóból, hideg verejték csorogt le a hátamon.
Nem szabadna megjátszani, hogy tudunk valamit, ha nem tudjuk, és meg kell kérdeznünk, hogy biztosak legyünk benne.
Mióta Szöulban dolgozom, valamiért mindig negatív érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy nem tudom a válaszokat.
Nem tudom, miért féltem attól, hogy azt mondom: "Nem tudom."
Aztán minden félresikerül, és végül megbánom.
Ezután azt határoztam, hogy soha többé nem játszom azt, hogy tudom a válaszokat, ha nem tudom.
Később az egyik segítővel, akivel dolgoztam, azt mondta:
"XX úr, őszintén bevallja, ha nem tudja a választ, ez igazán nagyszerű."
Nem tudom, hogy dicséret volt-e vagy cinizmus, de én dicséretnek vettem.
De úgy tűnik, hogy az "tudni akarás" betegsége visszatért.
Túl régóta élek Koreában.
Társadalmunkban úgy érzi az ember, mintha bűnt követne el azzal, ha azt mondja, hogy nem tudja.
Pedig nem hibáztatható, csak nem tudja.
Lehet, hogy nem tudjuk.
Tanulunk, és meg fogjuk tudni. De,
Meglepett, hogy nem vagyok olyan bátor, mint régen, hogy azt mondjam: "Nem tudom." Ezért,
Úgy kell élnünk, ahogyan gondolkodunk.
És úgy kell gondolkodnunk, ahogyan élünk.
Ha csak úgy, automatikusan beszélünk,
akkor lehet, hogy nem mondjuk ki, hogy nem tudjuk a válaszokat, hanem habozunk, vagy
megpróbáljuk megjátszani, hogy tudunk, és így hibázunk.
"Nem tudom biztosan."
Ismét össze kell szednünk magunkat, és azt mondanunk: "Nem tudom", és így élni.
Kép: Brett Jordan az Unsplash-ről
Amikor megérkeztem a kikötőbe, meg akartam fizetni a songthew fiatalembernek, aki elvezetett,
de ő visszautasította a pénzt, és menő módon elment.
Tudta, hogy önkéntesek vagyunk,
és hogy a szállítás a mentőakcióban részt vevő embereknek és a helyreállítási munkálatokhoz szükséges felszerelésekhez van,
ezért nem akart pénzt kérni.
Rövid thai és angol beszélgetés volt, de értettem a szándékát.
Kezdetben előítéletes voltam a thaiföldi emberekkel szemben.
Phuket egy turisztikai hely, ezért a turistákkal való üzleti kapcsolatok miatt alakultak ki bennem ezek az előítéletek.
A songthew-t mindig le kellett alkudnunk a sofőrökön.
Ha az első árat fizettük, biztosra vehettük, hogy átvernek, és az árak gyakran túlzottak voltak.
Azt gondoltam, hogy csak a pénz érdekli őket,
de amikor látták, hogy önkéntes pólót viseltem, és songthew-t akartam bérelni, akkor önkéntesen nem kértek pénzt, és örömmel szállítottak minket, és hüvelykujjukat nyújtották fel.
Tudták, hogy segítünk nekik, és ők is örömmel nyújtották fel a segítségüket, amivel rendelkeztek.
Ekkor változott meg a véleményem róluk.
A thaiföldi emberek kedvességéről még sok mindent lehetne mesélni, de azt a következő részben megteszem.
Egyszerűen kedvesek és sokat mosolyognak.
A thaiföldi embereknél a legjobb az volt, hogy mindenki mosolygott, amikor szembe kerültünk.
Fiatal, szép nők és durván kinéző, kopaszodó férfiak is, senki sem volt fukar a mosolyával.
Kép: Mathias Huysmans az Unsplash-ről
Sikerüljön a kihívásod!
Csak menj tovább.
