2004. december 26-án (helyi idő szerint) Indonéziában bekövetkezett földrengés okozta szökőár érte el Phuket szigetét (december 25-én). Akkor ott voltam.
Körülbelül 5 hónappal azután, hogy otthagytam a munkámat, és a feleségemmel Phuketibe utaztunk egy kis pihenésre.
Ekkorra már a pihenés is unalmassá vált, így egy búvárboltban dive masterként dolgoztam, hogy SCUBA búvároktatói képesítést szerezzek.
A szökőár teljesen elpusztította Phuket nyugati partvidékét, Khao Lakot és Phi Phi szigetét.
Phi Phin a szállodák és a forgalmas területek mellett elárasztotta a víz, majd amikor visszahúzódott, a sziget teljesen romokban hevert.
Néhány nappal a szökőár után a búvárbolt is károkat szenvedett, és a búvárkodás is leállt, így egy koreai önkéntes szervezet segítésével töltöttem az időmet.
Reggel korán hívott a Phuket Sunrise Guest House (most már nincs) tulajdonosa, Joy.
Az önkéntes szervezet tagjai a vendégházban laktak.
A Phi Phi szigetre tartó hajóra kellett volna rakodni a csomagokat, de nem volt, aki vezessen egy pickupot.
Örömmel vállaltam, és sietve elindultam a vendégházhoz, de a csomagok már be voltak pakolva.
Átvettem a kulcsot, csak annyit hallottam, hogy sürgős, és rögtön elindultam.
Csak annyit tudtam, hogy a Paradise 2000 (Song Phra) nevű hajóra kell rakodni, és leléptem a gázpedálra.
Phuketben két helyen lehet kompra szállni Phi Phi szigetre: a Rassada Pier és a Ko Sire kikötőben.
Akkoriban csak a Ko Sire kikötőt ismertem.
Mivel csak a Ko Sire kikötőt ismertem, oda mentem.
A helyiek által ismert gyors útvonalon haladva korábban érkeztem meg a kikötőbe a tervezett időpontnál.
De sehol sem volt a hajó. Ekkor éreztem, hogy valami nincs rendben.
"Baj van! Átkozottul!"
Hideg futkosott a hátamon.
Újra felidézem az indulás előtti pillanatokat.
"Tudod, hol van a XXX kikötő?" kérdezte Joy.
Egy kicsit elgondolkodtam.
"Biztosan egy kikötő van itt?"
De mintha kicsit más lenne a kikötő neve, mint amit én ismerek...?
Talán csak másképp hívják ugyanazt a helyet?"
Akkor pontosan meg kellett volna kérdeznem.
"Nem, nem tudom." – kellett volna válaszolnom.
De tudatlanul is "Igen"-t válaszoltam, és beültem a vezetőülésbe.
Még ha tudtam volna is, újra meg kellett volna kérdeznem, és pontosítanom kellett volna.
Telefonáltam, és megkérdeztem a kikötő nevét, majd megkérdeztem a közeli motoros taxistól (rabjang), hogy hol van a Rassada Pier. Akkoriban még nem volt Google Maps.
Az emberek mindannyian segíteni akartak, mutogattak, és izgatottak lettek.
Ekkor egy fiatalember lépett előre, és azt mondta, hogy „Kövess engem!”, majd beindította a motorját.
Elindultam utána.
Őrült tempóban nyomtam a gázt, kanyargós utcákon keresztül, és valahogy...
A Rassada Pierbe körülbelül 5 perces késéssel érkeztem meg.
A hajó és az emberek vártak, és amint megérkeztem, az önkéntesek és a hajó személyzete rávetette magát a csomagok kirakodására.
Szerencsére nem késem el nagyon, de egyedül aggódtam és vezettek a kocsit.
Amikor kiszálltam az autóból, a hideg verejték folyt le a hátamon.
Nem szabadna azt színlelni, hogy tudok valamit, amit nem, és pontosan meg kellene kérdezni, és ellenőrizni kellene a dolgokat.
Szöulban, amikor dolgoztam, mintha bűnt követtem volna el, ha valamit nem tudtam.
Nem értem, miért féltem annyira azt mondani, hogy nem tudok valamit.
Még akkor is, ha a dolgok rosszul sülnek el, és végül megbánom.
Ezután úgy döntöttem, hogy nem szabad többé azt színlelni, hogy tudok valamit, amit nem.
Később az egyik önkéntessel, akivel együtt dolgoztam, azt mondta:
"XX úr, őszintén szólva, ha nem tud valamit, bevallja. Nagyon lenyűgöző.”
Nem tudom, dicséret volt-e vagy gúny, de úgy döntöttem, hogy dicséretként fogom értelmezni.
De úgy tűnik, hogy mostanában újra elkezdtem azt színlelni, hogy tudok dolgokat.
Túl sokáig éltem Koreában.
A társadalmunkban úgy tűnik, mintha bűnt követnénk el, ha azt mondjuk, hogy nem tudunk valamit.
Pedig nem követtünk el hibát, csak nem tudunk valamit.
Lehet, hogy nem tudunk valamit.
Megtanulhatjuk. De,
Meglepődve vettem észre, hogy már nem mondom olyan bátran, hogy nem tudok valamit, mint régen. Ezért,
Úgy kell élnünk, ahogyan gondolkodunk.
Úgy kell gondolkodnunk, ahogyan élünk,
Ha szokásból, gondolkodás nélkül beszélünk,
Nem merjük azt mondani, hogy nem tudunk valamit, vagy habozunk,
Hibát követünk el, és úgy teszünk, mintha tudnánk.
"Nem igazán értem."
Újra összeszedem magam, és azt fogom mondani, hogy nem tudok valamit, ha nem tudok.
Fotó: Brett Jordan az Unsplash-ről
A kikötőbe érkezés után meg akartam fizetni a rabjang fiút, aki útbaigazított.
De ő nem fogadta el a pénzt, és hűvösen távozott.
Tudta, hogy önkéntesek vagyunk,
és hogy a csomagokban víz és eszközök vannak a helyreállításhoz,
ezért nem akart pénzt kérni.
Rövid thai és angol beszélgetés volt, de a szándéka egyértelmű volt.
Kezdetben előítéleteim voltak a thaiokkal szemben.
Phuket turisztikai célpont, és először a turistákkal való kereskedelmi kapcsolatukkal találkoztam, ami előítéleteket szült bennem.
Tuk-tukkal való utazáskor mindig alkudozni kell a sofőrökkel.
Ha az első árat elfogadjuk, könnyen becsaphatnak, és a túlárazás gyakori.
Ezek a pénzéhesnek gondolt emberek,
amikor láttak engem önkéntes mellényben, tuk-tukkal utazáskor önként nem kértek pénzt, és szívesen vittek minket, és hüvelykujjukat felmutatták.
Tudták, hogy segítünk nekik, és hajlandóak voltak megosztani a rendelkezésükre álló erőforrásokat.
Előtéeteim szertefoszlottak.
A thaiok kedvességéről még sok mindent el lehetne mondani, de azt a következő részben fogom megtenni.
Egyszóval nagyon kedvesek és sokat nevetnek.
Thaiföldön a legjobb az volt, hogy ha valakivel csak találkoztunk, rögtön mosolyogtak.
Fiatal és csinos hölgyek, vagy kócos és durva kinézetű férfiak, senki sem volt fukar a mosolyával.
Fotó: Mathias Huysmans az Unsplash-ről
Támogatom a kihívásaidat.
Csak menj tovább.
Hozzászólások0